Szeretjük a mérnöki lét sokszínűségét és változatosságát, ezért is törekszünk arra, hogy a hivatásunkat minél több szemszögből mutassuk be. A statikus blog történetében először, de remélhetőleg nem utoljára Borsai Szandra novellájával merülünk el a statikusok gondolataiban.
Borsai Szandra 2017-ben szerzett diplomát a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki karán. Dolgozott nagyobb tervezőirodánál, majd start-up jellegű vállalkozásnál, egyéni vállalkozóként és műszaki ellenőrök mellett is. Szabadidejében verseket, novellákat ír.
Oldalablak
A két rászegezett szempár kizökkentette Jánost a munkából. Próbált úgy tenni, mintha nem látná őket. Azok ketten kíméletlenül nézték a rácsos oldalablakon át, aztán elfordultak és pusmogtak, majd visszanéztek megint. János szeme ide-oda ugrált a monitoron, nem talált vissza oda, ahol félbe hagyta a tervezést. A födém melyik oldalán hiányoznak még a szegővasak? Hirtelen nem találta a vonalrengetegben. Halkan sóhajtott, belenagyított a rajzba, észrevett egy furcsaságot, feljegyezte magának. Majd ebéd után ellenőrzi, ennek a délelőttnek úgyis annyi. Nem lehet így dolgozni.
Megnyitott egy hírportált, elolvasta a vezércikk címét, aztán bezárta az ablakot. Még mindig szemérmetlenül bámulták. Most nézzen ő is vissza? Mondja meg, hogy ezt nem illik, hagyják őt békén? Használja az erejét, ijessze meg, zavarja el őket? Nem, az nem vallana rá. Múltkor az egyik ide vizelt. Akkor majdnem szólt a munkatársainak, hogy rendezzék át az irodát, nem ül többet az ablak mellé és másnak sem ajánlja, de végül nem szólt. Mit mondhatott volna? Még tizenhét percet kell kibírni, utána mehet ebédelni. Nagyot kortyolt az asztalán álló vizespohárból, ezzel is telik az idő. Jelentőségteljesen nézett a monitorra, de nem látott rajta semmit, görgetett az egérrel előre-hátra.
Újra kipillantott az ablakon, a két sötétbarna tekintet, mint valami lézer, áthatoltak az üvegen. János elkapta a fejét. Ezek a velejébe látnak. Úgy néznek rá, mintha mindent tudnának róla. Mit gondolhatnak, mit csinál éppen? Valami fontosat? Minden tervlappal forintmilliókat költ el, széndioxidot bocsát ki, emberéletekre vigyáz, száz évig is ott ormótlankodó betonszörnyekért felel. De tényleg felel bármiért is? Ugyanúgy nyakig benne van? Elmegy ez a sok pénz, acél, beton, becsület, mi köze van neki hozzá? Eltűnik ő is a jótékony névtelenségben a többiek között, a vasszerelők, segédmunkások, építésvezetők, gépészmérnökök között. Senki sem tartja számon a statikusokat, pedig gyakran kapnak szívrohamot viszonylag fiatalon. A projektmenedzserek valahogy nem szoktak szívrohamot kapni, gondolta, és nyaralni is el tudják vinni a családot minden évben legalább kétszer, külföldre. Oldalra sandított, a tekintetek még közelebb jöttek, még áthatóbbak lettek. Leizzadt. Átsuhant az agyán, hogy feláll és kimegy a mosdóba, hiszen szabadon megtehetné, meghiúsíthatná ezt a nyílt támadást. Ő legyen az, aki megfutamodik? Esetleg, de tényleg csak esetleg, ha párbeszédet kezdeményezne? Rájuk mosolyog? Az ki van zárva, nem, ő erre nem alkalmas. Ezek a furcsa lények teljesen leigázzák a nézésükkel, még a nőknél is rosszabbak, azok legalább megtanultak már hazudni.
Az egyik óvónő közeledett az ablak felé, vagyis János erre következtetett abból, hogy minden szót egyre hangosabban hallott. Hát ti meg mit csináltok ott, hangzott a távolból, gyertek el onnan azonnal, ez már egész közelről jött. János megkönnyebbült. Mi tartott ilyen sokáig, nem is figyelnek ezek a gyerekekre? Erőltetnie kellett, hogy előre nézzen, egyenesen bele a monitor üres kékjébe. Úgy érezte azon nyomban összeomlana, ha összeérne a tekintete az óvónőjével. Hiszen nem történt semmi, ő csak itt ül, dolgozik, nem zavartatja magát a gyerekektől. A két kisfiú elvágtatott az ablaktól és diadalittasan válaszolt az egyik: Judit néni, hát kiszabadítjuk a bácsit!
János mosolyra húzta a száját, majdnem felnevetett, de aztán mégsem. Megköszörülte a torkát, felállt, a konyha felé indult. Letelt az a tizenhét hosszú perc, vagy kicsit több is. Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, de a megkönnyebbülésnek nyoma sem volt. Kicsit szomorú lett, aztán vidám, aztán megint szomorú.