„Még ezt sem tudod?” Biztos ismerős a kérdés és a hangsúly, egy-egy rosszindulatú vagy kéjes mosoly kíséretében találkozhattál vele akár az iskolában, a munkahelyeden vagy éppen egy építkezés helyszínén. Az építőmérnöki (meg úgy általában a mérnöki) tudás széles körű, ráadásul naprakész ismereteket igényel, így mindig lesz olyan terület, amelyen bizony fejlődni kell. Gondolatok a nem tudásról, a kishitűvé oktatásról, a kérdések lélektanáról és a csapatmunka hasznáról..
Az oktatásnál kezdődik
A mérnöki szemlélet kialakulása – egy jó pedagógus mellett – már az általános iskolában elkezdődik, és a középiskolai éveket követően az egyetemi oktatásban csúcsosodik ki. Bár alapvetően jó tanuló voltam, sokszor volt olyan érzésem, hogy a tanárok inkább kíváncsiak arra, amit nem tudok, mint arra, amit igen.
Hogy az oktatás nem az önbizalom növeléséről szól, talán nem is kell nagyon részleteznem: „Nézzenek jobbra, nézzenek balra, na, a következő félévben már nem fogják egymást látni előadáson!” Esetleg: „Ez egy egyetem, akinek nem tetszik, el lehet menni!” Haladó kategóriájú lelkesítés a BME K épületének földszinti siratófala előtt: „Úgysem fogja tudni ezt a két tantárgyat egy félévben teljesíteni, a maga helyében most feladnám.”
Mondhatnánk, hogy teher alatt nő a pálma, és a poroszos nevelésnek is megvannak a maga előnyei: Szükséges valamennyi lexikális tudás, fontos, hogy egy mérnök tudjon összeadni-kivonni, és legyen némi fogalma a természet törvényeiről is. Csak közben nem tanulunk meg olyan alapvető dolgokat, mint hogy hogyan kell jól kérdezni, és hogyan lehet csapatban hatékonyan dolgozni.
Az a bizonyos nagybetűs
Az oktatás után a következő pofon akkor érkezik, amikor a munka világában a legegyszerűbb tervezési kérdéshez is úgy állsz hozzá, ahogy tanultad. Egy mérnökirodába beülve sok-sok praktikát leshet el az ember, az idősebb és gyakorlottabb kollégák segíteni fognak, nem pedig megkérdezni: „hát még ezt sem tudod?” Ha mégis, menekülj! Pár rémtörténetet azért hall az ember, hogyan tudják szekálni egymást a kollégák, de ez megint más tészta. Ahogy az a közhely is, hogy a kor nem feltétlenül garancia a tudásra, a fiatalság pedig a forradalmi hevületre.
Visszakanyarodva a tanulási folyamatra, a diploma megszerzésével nem ért véget a tudás felhalmozása, épp ellenkezőleg, akkor kezdődik csak igazán. Majd arra is rájössz, hogy a sok elmélet, az évekig tartó sanyargatás nem is volt teljesen haszontalan, hiszen olyan szemléletet ad, amelyre a gyakorlati tudást szépen lassan rá lehet építeni.
Annak ellenére, hogy egyre gyakorlottabb és ügyesebb leszel, mindig lesz olyan terület, amelyen tök hülyének fogod magad érezni, vagy nem lesz teljesen naprakész a tudásod.
Gyakori eset, hogy valamilyen módon megoldasz egy adott műszaki kérdést, de a kivitelező más technológiával szeretné megépíteni, más méretekkel vagy anyagból, vagy előfordulhat, hogy a feltárt közművek miatt el kell térni a tervektől. A sokadik ilyen helyzet után felismered majd, hogy semmi sem fekete vagy fehér, hogy nem mindegy az építés helye és környezete, a kivitelező felkészültsége, és hogy mik a leggyakoribb tervezési és kivitelezési kérdések, amelyekbe mindig belebotlik az ember.
Az sem mellékes szempont, hogy minden részlet rajta van-e a terven, hogy azt a vasarmatúrát meg lehet-e szerelni, ki lehet-e betonozni? Ilyen beton kitéti osztályt írtál ki, mikor 40km-ről hozza a mixer? Majd felöntjük vízzel főnök, hát még ezt sem tudtad? De, sajnos ezt igen.
Szoftver, szakirodalom és szabvány
A mit-nem-tudunk sor még folytatódik a szoftverhasználattal, hiszen évről évre jönnek ki a tervezőprogramok frissítései és újtásai. Ahhoz, hogy valaki minden csínját-bínját kiismerje, bizony sok idő és bogarászás kell. Sokszor egymástól, de leginkább magunktól szoktuk megkérdezni, hogy a manóba, még ezt sem tudtuk? Ezek a szoftverek (és itt most nemcsak a prémiumkategóriás modellező- és tervezőszoftverekre gondolok) pedig sokkal nagyobb tudásúak, mint hinnénk, és a funkciók nagy részét egyáltalán nem használjuk ki, esetleg nem is ismerjük.
A szabványismeretet se hagyjuk ki a sorból. Mindig lesznek, akik nemcsak a 40 évvel ezelőtti szabvány apró betűs részeit ismerik, hanem az összes jelenleg hatályban lévőt, és néha az az érzésem, hogy a még meg nem jelenteket is. Bár az elméleti hátteret az éppen aktuális szabványismerettel nagyon is hasznos kiegészíteni, tegyük a szívünkre a kezünket, kevés olyan embert ismerünk, aki a maradék szabadidejét (ha létezik ilyen egyáltalán) a szabványok bújásával tölti. Szóval igen, ebben a témában sem tudunk mindent, amit pedig illene.
De hasonlóképp foghíjas a mérnök ismerete a cégalapításban, az aktuális jogi, gazdasági és adóügyi kérdésekben, hogy kifejezetten hr-es témákat már ne is említsek.
Kérdezhetek valamit?
Végül vegyük a kommunikáció kérdését, ami már elkanyarodik a szigorúan vett szakmaiságtól, mégis elég fontos dolog. A hétköznapok darálójában minden munka egy nagy társasjáték, sok-sok szereplővel, akik általában teljesen eltérő igényeket fogalmaznak meg. A saját életünket (és másokét) tehetjük azzal egyszerűbbé, ha az egyeztetéseken egyértelművé tesszük az elhangzottakat, szükség esetén pedig kérdezünk.
Amikor először találkozol azzal a szituációval, hogy valaki megkérdezi helyetted, amit Te nem mersz, nehogy teljesen hülyének nézzenek, akkor rájössz, hogy bizony más sem tudja, és nagyon megkönnyebbülsz. Az emberek ilyenek: nem akarnak ostobának tűnni mások előtt, emiatt pedig sokszor nem mernek kérdezni sem.
Pedig kérdezni fontos, és jól kérdezni nehéz.
A Magyar Mérnöki Kamarában tartott tartószerkezeti mesteriskola ebből a szempontból nagyon hasznos volt. A délelőtti előadásokat mindig egy kötetlen, mi-nyomja-a-lelketeket kibeszélő rész követte, amikor a hétköznapi tervezési nyűgöket és elakadásokat rágtuk át.
Amikor az idős, megkérdőjelezhetetlen szakmai tapasztalattal rendelkező, nagynevű mérnökök mondták valamiről, hogy nekik bizony fogalmuk sincs, hogyan kellene ezt vagy azt megoldani, kiszámolni, akkor egy picit megnyugodtunk. Amellett, hogy egyenrangú partnerekként kezeltek minket, hallgatókat, bártan bevallották, ha valamilyen kérdéssel még nem találkoztak. Egy ilyen közegben pedig az ember sokkal bátrabban kérdez, hamarabb látja át a problémát, és talál rá megoldást.
Na ez tényleg ciki
Fel szoktak merülni olyan témák is, amiket még egymástól is alig merünk megkérdezni, legyen szó a folyadékok mechanikájáról, az erőműben megtermelt áram sorsáról, vagy olyan egyszerű fizikai törvényekről, amiket minden középiskolás kívülről fúj, de mi kételkedünk bennük. Ígérjük, egyszer összeszedjük a bátorságunkat, és egy blogposztban (álnéven) kimazsolázzuk ezeket.
Csapatmunka mindenek felett
A fentiek után adja magát a kérdés, hogy valaki érthet-e mindenhez (is)? Az egyszerű válasz pedig az, hogy nem, de erre nincs is szükség. Ezért kell csapatban dolgozni. A legjobb megoldás az, ha olyan emberek vesznek körül, akik hasonló értékrendek mellett, de különbözően gondolkoznak, fel merik tenni a kérdéseket, és akikben megvan annak az igénye, hogy folyamatosan újat tanuljanak.
A csapat pedig annál erősebb, minél inkább különbözően gondolkodnak egymástól a csapattagok. Akinek van ilyenre kedve, annak bátran ajánlom a Belbin-tesztet, amivel jól lehet grafikusan ábrázolni a csapat „összértékét”.
Ha konstrukív közegben dolgozol, akkor a tervekből szépen lassan kikopnak a felesleges, és bekerülnek a nélkülözhetetlen dolgok. A modellezési kérdésekben is folyamatosan kupálódsz, és a kivitelezői észrevételeket és szempontokat is napról-napra egyre inkább magadévá teszed.
Ahol nem ragaszkodnak görcsösen a hierarchikus struktúrához, nincsenek pozícióharcok és felelősségtologatás, ott a konstruktív mérnöki szemlélet is könnyebben utat talál magának. Ha sikerül olyan csapatban dolgozni, amelyben nem félnek a hibák beismerésétől, és megvan az igény a folyamatos fejlődésre, akkor egyik sikerélmény fogja hozni a másikat.
A „még ezt sem tudod?” kérdésre is könnyebb lesz válaszolni: eddig nem tudtam, de most már igen.