Miért jó mérnöknek lenni? Jó-e egyáltalán mérnöknek lenni? Mivel telnek a napjaink, és ezt hogyan lehet 10 percben úgy összefoglalni, hogy egy kisiskolás is érdeklődve hallgassa végig? Gondolatok egy pályaorientációs napról, a rendőr-orvos álmokról, logarléc-puskáról és elefánttal terhelt födémről.
A nagyobbik fiam (egyes számú biztonsági másolat, legyen a kódneve mondjuk Andris) iskolájában nemrégiben pályaorientációs napot tartottak. A tanító néni a szülők között keresett lelkes önkénteseket, akik ki mernek állni 25 csillogó szemű, kérdésekkel és végtelen kíváncsisággal felfegyverzett gyerek elé, hogy elmeséljék, mivel foglalkoznak. Természetesen azonnal igent mondtam. Egyrészt nagyon szeretek mesélni a munkámról, másrészt mindig ki szerettem volna próbálni, hogy a gátolt csavarás differenciálegyenletét le tudom-e vezetni értő közönség előtt is?
Amikor én még…
Amikor én annyi idős voltam, mint most Andris, leginkább rendőr-orvos szerettem volna lenni, aki reggel leveszi a vért, és délután elmegy forgalmat irányítani. Ezt a világképemet egy csapásra felrúgta egy csodálatos, ma már kihalófélben lévő kis eszköz, a logarléc. Persze nem azért, mert tudtam, hogy mire való, hanem mert az iskola folyosóján játékpuskának használva lehetett lövöldözni vele. A mérnöki világ már ekkor magával ragadott, de a gyerekkori világképem tovább formálódott, amikor megtudtam, hogy a villamosmérnök édesapám nem villamosokat tervez. Az érdeklődésem így terelődött az épületek felé. Amikor gimnáziumban dönteni kellett az építész és építő kar között, akkor baráti-sporttársi ráhatásra az utóbbit választottam.
Mérnöknek lenni jó, mert…
Miért jó mérnöknek lenni? Ez egy jó kérdés, mert a hétköznapok darálójában nem a konstruktív vitákból kikristályosodó, gazdaságos, furfangos, egyszerűségében mégis nagyszerű tartószerkezetek képe rajzolódik ki, hanem a mindennapos küzdelmeké. A tervezhetetlen munkaleterheltség, a határidők szorítása, az adatszolgáltatásokra való hasztalan várakozás, a leadás utáni módosítási igények. Már ha ennyire szakmába vágó dolgokra gondolunk, és nem a teljesítési igazolások hajkurászására, a lejárt számlák miatti, sokszor méltatlan és végeláthatatlan levelezgetésre és telefonálgatásra.
De ez egy remek alkalom arra, hogy összeszedjem azokat a dolgokat, amikért tényleg érdemes ezt a pályát választani. Mert tulajdonképpen mivel is foglalkozunk?
Ha nagyon egyszerűen akarom megfogalmazni, akkor azzal, hogy megmondjuk, hogy egy meglévő épület vagy szerkezet össze akar-e dőlni, vagy sem, illetve milyen méretekkel és anyagokból kell megépíteni, hogy ne dőljön össze.
Szakértőként és repedés-perverzként például állandóan károsodott szerkezeteket nézegethetünk, vagy lehetetlenül koszos-büdös-penészes helyekre is bemászhatunk, ahová egyébként senki más nem szeretne. Vagy olyan magas helyekre, ahol már a madár is szédülni kezd. De a szakértés mellett van lehetőség kutatási-fejlesztési feladatokban is részt venni, kísérletezni, szó szerint játszani.
Aztán ott van a szívünk csücske, a tervezés. Legyen szó épületekről, hidakról, műtárgyakról, a folyamat mindig hasonló, még sincs két egyforma végeredmény. Készülhetnek fából, acélból, vasbetonból, esetleg ezek kombinációjából. A folyamat pedig nem (csak) attól lesz izgalmas, hogy mennyire nagy vagy különleges az adott szerkezet.
Ez a kis liba- és kacsalak például az egyik kedvencem, mert nem csak megterveztük, de fel is építettük. Jó példája annak, hogy mennyire egyszerű (és egyben mennyire nehéz is) a segítő szándékú gondolatokat tettekre váltani, és mennyire felemelő érzés megépíteni mindazt, ami előtte csak a virtuális térben létezett. De számtalan más, jól sikerült projekten vagyunk túl, és mindegyik máshogy kedves nekünk: vagy mert az első a maga nemében, vagy mert ilyen-olyan szempontból a leg-kategóriába esik.
Aztán a képeket összegyűjtve rájöttem, hogy ha mindegyikről csak egy órát beszélek, akkor a következő másfél hetet megszakítás nélkül az iskolában töltjük, úgyhogy le kellett szűkíteni annyira, hogy a 10 perces időkeretbe még a kérdésekkel együtt is beleférjek.
De hogyan tervezünk?
Tudjuk, hogy a mérnök ábrákból él, és egy kép többet mond ezer szónál. Így egy teljesen életszerű példát megragadva megnéztük, hogy ha ők lennének a megrendelők, akik egy hatalmas Jókai 3B feliratot szeretnének építtetni, akkor milyen lépéseken keresztül vezetne az utunk, és hogyan fognánk hozzá.
Feltételezzük, hogy ragaszkodnak a kibetonozott acél pillér letámasztásokhoz, a 6m-es pillérközökhöz, a 8,5m magasságú síklemez vb. födémekhez, valamint a betűnként eltérő hasznos terhekhez. Ebben az esetben a terhek pontosabb definiálásával, a lemezek vastagsággal lehet úgy játszani, hogy mind használhatósági, mind teherbírási szempontból megfeleljenek a betűk.
(Ha felsős lenne már a csemete, biztos nem hagyom ki azokat a furfangos kérdéseket, hogy ha valamelyik elem nem felel meg, akkor hogyan tudnánk megoldani? Csökkentsük a terheket, vagy a fesztávot? Növeljük a geometriai méreteket és vastagságokat? Esetleg változtassunk az anyagminőségeken, vagy keressünk egy másik bolygót, ahol a nehézségi gyorsulás értéke annyival kisebb, hogy megfeleljen a szerkezet? Mi történik, ha az egyik lábat pont oda nem tudjuk letámasztani, mert pont ott folyik mondjuk a Csoki-patak, vagy az Örök-élet folyó? Ugye, milyen sok kérdés tud felmerülni?)
Innen már tényleg csak egy kis ugrás a sütitészta-beton és a tepsi-zsaluzat hasonlat. Az pedig már egy másik mese lehetne, hogy a papír alapú, szép tervekből hogyan épül meg az áhított felirat.
Most akkor mindenki mérnök lesz?
Mondanám, hogy a kis előadás annyira magával ragadta a gyerekeket, hogy kis korotációs tenzorokat rajzolgattak a füzetbe, és összevesztek, hogy a szünetben a képlékenység alakváltozás játékban ki lesz Huber, Mises, vagy Hencky, de azért ennél árnyaltabb a kép. A következő előadók is legalább annyira lekötötték őket, mint a láthatósági mellény, a rózsaszín és foszforeszkáló munkavédelmi kobakok. Elég nekik egy-egy szép látványterv, és rögtön építészek szeretnének lenni. Vagy programokat író programokat író programozók, esetleg színes bútorokat rajzoló, élhető, izgalmas tereket megálmodó lakberendezők.
A gyerekek érdeklődése ebben a korban még határtalan, és csak drukkolni tudok annak, hogy az évek múlásával minél többen maradjanak nyitottak, kíváncsiak és lelkesek. És talán magunkat sem árt néha emlékeztetni, hogy a mindennapos küzdelem mellett miért is szeretjük a hivatásunkat. Ha szeretnénk megértetni és láttatni a mérnöki munka szépségét, növelni annak elismertségét, akkor érthetően és izgalmasan meg kell tudnunk mutatni a gyerekeinknek, ismerőseinknek, laikusoknak.
Ne féljünk megmutatni a szakmánk változatosságát, szépségét, és szakmán belül a nehézségeket sem! De ha a gyerekek körében mindent elsöprő sikerre vágyunk, akkor azért a biztonság kedvéért készítsünk be egy zacskó jutalomcsokit is!